MENÜ

Bányai D.Ilona írói honlapja

Anyáink bölcsessége
Bányai Ilona 2013.06.21.

 

Korunk gyermeke büszke a tudására. Büszke arra, amit egészen aprócska korától a fejébe töltögettek. 

Elkezdte az anya, a család, a bölcsőde. Megtanult beszélni, kérni, viselkedni. Aztán az óvoda megtanította verselni, énekelni, szépen együtt játszani a többiekkel. Az iskola tovább oktatta: először írásra, olvasásra, számolásra, később más komoly ismeretekre. Felmérték az intelligencia-hányadosát, értékelték a beszéd-, írás-, olvasáskészségét, mindenféle tehetségét. Egyetlen dolgot nem vizsgáltak soha: a szeretetre való képességet. 

Azt az erőt, amivel a régi nagycsaládok tagjai kötődtek egymáshoz. Akkor, amikor két-három generáció élt együtt, a gyermekek már értelmük nyiladozásával párhuzamosan, szinte az anyatejjel szívták magukba a szeretet, ragaszkodás, az egymásra figyelés tudományának alapjait. Megszokták, hogy alkalmazkodjanak másokhoz; nemcsak kényszerből, hanem mert így helyes. Természetes, hogy a család tagjai ismerik, és figyelembe veszik egymás igényeit és érzéseit. A nagymama nem csak akkor fontos, amikor finom sütit süt, hanem akkor is, amikor nehezen mozog, rosszul hall, és segítségre van szüksége. A kistestvérrel nem csak játszani lehet, hanem, természetesen vigyázni is kell rá, óvni és tanítani. Az anya nem csak mosó, főző, takarító automata, ő is lehetfáradt, nyűgös, rosszkedvű. Az ilyen családi környezetben felnőtt gyerekek később könnyebben beilleszkednek más közösségekbe is. 

Sajnos, napjainkban egyre ritkább az ilyen család. Vidéken még sűrűbben előfordul, jobban fennmaradt ez az életforma, de a városi lét, a munka és lakáslehetőségek behatároltsága nem kedvez a nagycsaládoknak. Apa, anya, gyerekek; ez a leggyakoribb családmodell. A nagyszülők távol élnek, a szülők dolgoznak, a gyerekek – jó esetben – szinte az egész napjukat az iskolában töltik. A családtagok általában nem tudnak annyi időt egymásnak szentelni, amennyire szükségük lenne a többgenerációs tapasztalatok, értékek és kötődések átadásához. A gyerek pedig közösséget, mintákat, példaképeket keres és talál magának. 

A jó, szeretetteljes családban élő fiatalok az iskolában vagy az érdeklődési körüknek megfelelő környezetben, sportban vagy szabadidős tevékenységekben megtalálják a szükséges kapcsolatokat. De nem mindegyikük ilyen szerencsés. A szeretethiányos, érzelemszegény környezetben élők gyakran görcsös igyekezettel keresnek valamiféle kötődést, egy közösséget, ahol fontosnak érezhetik magukat és kielégíthetik az érzelmi igényeiket. Ez a közösség aztán átveheti a család szerepét a fiatalok életében, esetleg még a valódi család rovására is. Az összetartozás érzése – legyen bár valódi vagy hamis kapocs – gyakran rossz irányba viszi a tapasztalatlan gyermekeket. A szülők pedig csak akkor szembesülnek a problémával, amikor már késő. Ilyenkor keresik az okokat vagy a bűnbakokat, vérmérsékletüktől függően, és többnyire nem értik, mi vezetett idáig. 

Ehhez kell, kellene anyáink bölcsessége, hogy megértsük: a gyereknek elsősorban figyelemre és szeretetre van szüksége. Minden egyéb csak másodlagos.

 

2013.06.21.

 

Hírek

Asztali nézet