Bányai D.Ilona írói honlapja

                                                                Félix

A két lány vihorászva állt a buszmegállóban, magukra vonva a többi, buszra váró: szatyros asszonyságok, éjszakai műszakba készülő munkások és a helyi iskolában tanító városi tanárnő rosszalló pillantásait.

A poros bányászvároska szélén, az itt elfogyó, innen már sehová sem vezető vasútvonal végállomásával szembeni buszmegálló az utolsó volt a település végén. A városba vezető országút mellett, a község szélső házai után már csak a Kórházsor omladozó kolóniaépületei álltak a mező szélén. Kórházsornak hívták, bár kórházat sose látott ez a környék, csak a községtáblánál árválkodó öreg épületet tisztelték meg a kórház névvel, amelyet emberemlékezet óta orvosi rendelőnek  használtak. Közötte és a buszmegálló között már csak a cigánysornak nevezett három öreg bérház  csúfoskodott. Az erre járók megszokták a látványt: a nyáron pucéran szaladgáló, esős időben az agyagos földön „pityókázó” gyerekhadat, a nylonzsákkal üvegezett ablakokban vagy a kapuk előtt kis sámlin pipázó pörgekalapos, szürkebajszú férfiakat. Virágos szoknyás asszonyok trécseltek csoportokban, és hajkurászták a mindenütt lábatlankodó, marakodó, borzas, sovány kutyákat. A házak mögött düledező disznóólak és szemétdombon kapirgáló csirkék  szomszédságában vállig tetovált karú,  fiatal csávók kártyáztak. Egy billegő lábú hokedlire  csapkodták a lapokat.  Akár nyertek, akár veszítettek, egymást túllicitálva szidták a szenteket az égben és  a rokonságot  itt a földön. Ordítozásukkal frászt hoztak a körülöttük rajcsúrozó kölykökre és a porban napozó, girhes macskákra. Játék közben azért körbevillant a tekintetük, hol a szomszéd ház falánál  kuporogva dudorászó  lánycsapatra, hol  ki, a telep széli betonfalon túlra, az  utcán járókra és a megállóban álldogálókra.

A két csitrit nem érdekelték se leendő útitársaik sanda pillantásai, se a házak közötti szokásos nyüzsgés. A túloldali vasútállomás felől közeledő nyurga fiatalembert figyelték, aki hatalmas léptekkel, szinte futva közeledett, menet közben rá- rápillantva karórájára. Jól ismerték mind a ketten, egyiküknek régebben próbált is udvarolni, de aztán nem lett a dolognak folytatása: azaz inkább olyan haverság-féle alakult ki közöttük. A helybeli lányok mind szívesen elviccelődtek vele, már csak azért is mert más volt, mint az itteni fiúk: városi. Gyakran járt az itt lakó rokonaihoz, most is oda igyekezett, a Hatvannégynek nevezett lakótelepre, ami ott kezdődött a buszmegálló mögött, az  Ördögszigetnek csúfolt házsor után.

A vállig érő hajú, jóképű srác megállt, pár szót váltott a lányokkal, aztán sűrű bocsánatkérések között továbbloholt, majd’ elbotolva a saját, hosszú lábában. Sietett, mert ha nem ér időben vissza a fél nyolckor induló utolsó vonathoz, utána már csak az éjszakai buszjárattal keveredhetett haza a húsz kilométerre lévő Városba.

A pisze orrú lány utána kiabált: - Jaj, Félix! Te folyton szaladsz, egyszer a nyakad töröd ebben a nagy rohanásban!

- Én? Ne féltsetek engem, én örökké fogok élni! – kiabált vissza fülig érő szájjal a legény, de a lányok már alig figyeltek rá, mert feltűnt a kanyarban a busz, amelyet vártak.

A járat három faluval távolabbra vitte őket, egy másik bányatelepre, ahol a földszintes házak között idegenül terpeszkedő, hivalkodó kultúrház állt. Háta mögött  kis, lapos tetejű épület, zenés eszpresszónak titulált kocsmaszerűség lapult, egyetlen hétköznap esti szórakozást ígérve a környékbeli fiataloknak. Itt még zene is volt, egy zongorista meg egy dobos, ők gondoskodtak a környékről idesereglő közönség szórakoztatásáról.

Jól érezték magukat, régi ismerősökkel találkoztak, és újakat szereztek, a hely a nagyvilági szórakozás illúziójával ajándékozta meg őket. Látták a helyi focicsapat csatárát, szemeztek a dobossal, megkritizálták a többi lányt, és táncoltak kifulladásig.  Olyan jól mulattak, hogy csak akkor kaptak észbe, mikor az utolsó busz lámpájának fénye is eltűnt a kanyarban.

Riadtan álltak az üres buszmegállóban, és alig hittek a szemüknek, amikor feltűnt egy autó reflektora az amúgy néptelen országúton.

Kézzel-lábbal integetve, az út közepén táncolva próbálták lestoppolni a késői mentőangyalt. A sofőr megsajnálta őket - na, meg melyik férfi tud ellenállni két csinos tizenévesnek, amikor egyedül, álmosan autózik az éjszakában?  –

A fáradt férfival - aki egy közeli falu körzeti orvosa volt - a hátsó ülésen csivitelő lányok legalább elfeledtették az utóbbi órák rémségét. Kizárhatta agyából sürgős hívást, az idegtépő várakozást, hogy jön-e már a mentő. Elfeledkezhetett a  vonat kerekei alá esett fiatalember életéért folytatott küzdelemről, és a reménytelenségről, hogy minden hiába… A rosszkedvét tudakoló lányoknak akadozva mesélte el az átélteket, és  meglepetéssel bámulta a visszapillantó tükörben  a zokogó  stopposokat.

Félixet három nap múlva temették. A szürke, ködös időben  a gyászoló rokonoktól és barátoktól távol, egymást átölelve szipogott két lány. Ők a lehulló rögök kopogásán keresztül is hallották a suttogást: ‑ Én örökké fogok élni!