MENÜ

Bányai D.Ilona írói honlapja

 Haverok

 

– Hej! Te Marikate! Figyejjé má’!

A borízű bariton végigsüvített az asztalok felett, körbetáncolta a teremben kókadozókat, aztán elhalt valahol a söntéspult előtt. Legalábbis így lehetett, mert a megviselt pultos lány még csak fel se nézett. Lögybölte tovább a söröskorsókat. Persze azok ettől nem lettek tisztábbak, de ez senkit sem érdekelt. Látszott a nőn, hogy talán nem is tudja, mit csinál. A keze tette a dolgát; egyikkel fogta a poharat, csuklójának laza mozdulataival megforgatta a hideg vizes csap alatt, míg a másik kezében tartott, sokat látott csutakkal körbetörölte az edény száját. A tisztákat a csöpögtető rácsra tette, és nyúlt a következőért. Úgy mozgott, mint egy automata, milliméterekre azonos mozdulatokkal, ahogy naponta több százszor tette, ki tudja hány éve már. Arcáról eközben sem tűnt el a rádermedt műmosoly, mellyel a piacszéli kiskocsma közönségéből remélt némi borravalót kicsikarni. Nem sok sikerrel. Festett szőke, középkorú nő volt. Miniszoknyája és mélyen kivágott blúza még fiatalosnak mutatta, de az arcán a múló évek és a sok átvirrasztott éjszaka már otthagyta a nyomait.

A közeli asztalnál ülő kamasz fiú megbűvölten bámulta. Belefeledkezett a profi mozdulatok látványába, mint aki még sosem látott ilyet. A srácon látszott, hogy nem ide tartozik. Tiszta pólójával, egyszerű nadrágjában, elegáns sportcipőjével kirítt a kocsma vendégei közül. Finom, fehér bőrével és lófarokba kötött göndör, szőke hajával feltűnőbb már nem is lehetett volna ezen a helyen. A haja olyan volt, amelyért a nők fele éveket adott volna az életéből, ha az övé lenne, a másik fele meg azért, hogy beletúrhasson. Még a törzsvendégeket szórakoztató félhivatásos lányok is tátott szájjal csodálták, addig, amíg egyikük sértődött gavallérja egy figyelemfelkeltő taslival észhez nem térítette szívszerelmét. A csattanásra aztán a többiek is észbe kaptak, és hamarosan a szokásos, kedélyes zsongás hallatszott megint. Csak az egyik népes társasághoz tartozó, maszatos kislány állt még mindig megbűvölten a fiú előtt, hatalmasra nyitott bogárszemét le sem véve róla. Aztán a bátorságát összeszedve, lassan közelebb sündörgött, kivette a szájából a hüvelykujját, és egy hirtelen mozdulattal megmarkolta az idegen gyűrűgöndör haját. A fiú meglepetésében meg se tudott mukkanni, csak bámult a gyerekre, miközben a kicsi angyalka odaszökdécselt a családjához, és éles hangon visítozta: – Mama! Igazi! Mama! Neki mér’ ilyen a haja? Én is ilyet akarok! – A rózsás ruhás, első fiatalságán rég túljutott asszonyság megcsörgette ezernyi, csingilingiző ékszerét – Eszmeraldácska ne ordíj má’! Majd anyád elvisz a borbélyhoz, osztán olyanra csináltassa, csak csenbelegyé’ má’! – ezzel visszafordult az asztaltársaság felé, akik egymást túlkiabálva éppen azon vitatkoztak, melyikük volt ügyesebb, és ki szerzett mostanában több lóvét.

A helyiség borgőzös közönségét ezután már nem különösebben érdekelte a dolog. Az idegen fiú is tovább nézelődött, bár azért egy halvány mosoly ott maradt az arcán. A pultos közben befejezte a mosogatást, fogott egy másik, semmivel sem tisztább törlőruhát, és elindult összeszedni a poharakat. Jelképesen végigsimította rongyával az asztalokat is, amik talán még piszkosabbak lettek a törléstől. Arra azonban ügyelt közben, hogy a mély dekoltázsából majdnem kibukó melle eszébe juttassa a kapatos vendégeknek: nem csak az ivás lehet élvezet. Ez a legtöbbször újabb rendeléseket és némi borravalót jelentett. A pincérnő nagyon is jól tudta, mi kell a férfiaknak, így aztán csak tessék-lássék hárítgatta el az utána tapogatózó kezeket.

Az üres poharak összeszedése során eljutott a magányos fiúhoz is, akitől a szokásosnál őszintébb mosollyal érdeklődött, kér-e valamit. Letörölte az asztalt, miközben elkalandozó gondolataiban felmerült saját gyereke képe. Vajon hol lehet most? Talán valamelyik parkban szipuzik a haverjaival. Jaj, csak nehogy megint bevigyék a rendőrök, mert akkor már nem ússza meg a javítót. Miért nem lehet az ő gyereke is ilyen? Mit rontott el? Riadtan nézett fel a fiú hangjára – Majd az apám rendel – intett a zenegépnél álldogáló társaság felé.

Három férfi állt ott, első pillantásra mind egyformának tűntek. Tagbaszakadt, széles vállú, kigyúrt fickók, ujjatlan trikóban, nem csak a meleg nyári nap miatt, hanem, hogy kirakatban legyenek a karjukat, vállukat ékesítő tetoválások. A színes és indigókék rajzokon látszott, hogy nem egy divatos belvárosi tetováló szalonban készültek. Kézzel metszett, korommal, írótintával színezett börtöntetkók voltak. Az egyik szerint „Bűn az élet”, a másikon nyíllal átdöfött szív alatt sorakozó női nevek bizonyították, hogy a rajz tulajdonosa hatalmas rendet vágott a lányszívekben. A vállával a zenegépet támasztó, negyvenes férfi csak látszólag hasonlított a többiekhez. Tiszta ruhája, borotvált arca mellett neki csak az alkarján látszott tenyérnyi rajz; pár idegen jel, és egy dátum. Rezzenéstelen tekintettel fürkészte a vele szemben álldogálókat, bár rajta is látszott, hogy már a sokadik sörét kortyolgatja.

– Várjál, öcsém, ne mondd meg! – bikanyakú, tatárbajszú vagány magyarázott lelkesen a borotváltnak. – Nekem olyan agyam van, hogy csak na! Úgyis kitalálom! Biztos, hogy nem Újhelyben ültünk együtt? Tudod, hogy ott mindig jó srácok vannak. Nem a Bajszinak voltál a cellatársa? Ne mondd má’! Kiköpött úgy nézel ki – a nagy gondolkozástól még a szemöldökét is összeráncolta, aztán, hogy nem sikerült emlékeznie, inkább a sörösüvege aljában kereste a választ.

– Pedig én is tudom, hogy ismerlek? – kontrázott a másik, akinek a nyakában ujjnyi vastag láncon akkora kereszt lógott, hogy a pocakját verte az alja. – Én meg asszondom, hogy a Csillagban voltunk együtt! Ne mondd, hogy nem! Voltál a Csillagban, igaz-e? – amíg várta a választ, intett a pultos nőnek, hogy jöhetne még egy kör.

– Hát, végül is… igen, voltam a Csillagban.– ismerte el a másik, és csak magában tette hozzá: látogatni. Egyik gyerekkori cimborája küldött neki látogatási meghívót, évekkel ezelőtt. Érdekes tapasztalat volt. Főleg, hogy végiggondolta, mennyire csak egy hajszál választotta el őt, az utca- nevelte, kakaskodó, minden buliban verekedő egykori bokszolót attól, hogy a másik oldalról lássa a börtön világát. Amikor még a haverokkal csavarogtak a Főutcán, sokszor előfordult, hogy azok is előre köszöntek neki, akik nem is ismerték. Elég volt, hogy a szemébe néztek, és jobbnak látták kitérni az útjából. Régi szép idők; övék volt az összes lány a környéken, és alig telt el nap bunyó nélkül. Csoda, hogy nagyobb bajba nem keveredett, nem úgy, mint sokan a régi csapatból. A haverok nem csak látogatóba jártak a börtönben, akadt jó néhány bentlakó is közöttük. De ez már a múlt. A jelen: szép család, munka, nyugalom. Néha kicsit túl csöndes is az élete. Ez hozta ide most is, azt keresi. A régi életét, vagy valami hasonlót…

– Tudtam én, barátom! – örvendezett nagy hangon az aranyláncos. – Marika! Még egy kört az én kótercimborám tiszteletére! – és látszott az arcán a büszkeség, hogy, íme, neki micsoda haverja van, egyenest a legkeményebb börtönből!

Ekkor jelent meg az ivó kitárt ajtajánál egy legényke. Tizennégy év körülinek látszott, koszos rövidnadrágban, félmeztelenül volt, kacska lábán ócska tornacipő. Látszott, hogy otthon érzi magát; ide köszönt, oda intett, mindenkit ismert és őt is mindenki ismerte. Rögtön neki is állt összeszedni az üres söröspoharakat – közben persze az aljukon meggyűlt maradék egy-két kortyocskát is kihörpintette; ez volt a fizetsége a segítségért.

Az idegen fiú asztalához érve ő is megbámulta, aztán elvette előle a majdnem üres poharat. Fintorogva szagolt bele: – Pfuj, ez szódavíz ! – A másik srác megfogta a kezét, és visszahúzta a poharat az asztalra. – Hagyd csak ott! Ezt még nem kell elvinni!

– Jajaj, kicsavarta a kezemet, jajaj, Laji bátyám, ajjaj, bántott ez a köcsög! – kiabált a kölyök, odarohanva a zenegépnél beszélgetőkhöz. A szőke fiú csodálkozva nézett rá, majd félhangosan odaszólt az apjának. – Nem igaz, Apu! Hozzá se értem! Csak nem engedtem elvinni a poharamat.

– Édes cimborám, hát ez a te fiad? Tetszik nekem a burája, frankó csávó, én mondom! Ez meg itt az én hülye öcsém. Mindig kötözködik mindenkivel! Majd adok én neked, az én legjobb börtöncimborám fiával szemtelenkedni, te…– és visszakézből úgy szájon vágta a kis szerencsétlent, hogy majdnem felborította a szomszéd asztalt. A kölyök értetlen arccal tápászkodott fel a méltatlankodó vendégek közül, sírni nem mert, csak a szeme sarkában morzsolt el lopva egy könnycseppet. Nem értette szegény, mi történhetett az ő nagy testvérével, aki őt eddig megvédte mindenkitől. Nála jobban már csak szőke fiú lepődött meg. Önkéntelenül mozdult, hogy felsegítse a másikat, aztán csak állt, és tanácstalanul nézett a férfiről a gyerekre. Várt kis ideig, aztán látva, hogy a jelenlévők láthatóan semmi furcsát nem találtak a történtekben, megfordult, és szó nélkül kiment a kocsmából. Az ajtón kívül, a járda szélén ülve várt, amíg az apja kijött, és elindultak haza. Szó nélkül ballagtak egymás mellett, vissza se pillantva a kocsmaajtóból még utánuk kiabáló vagányokra.

Hazaérve a fiú felvonult a szobájába számítógépezni. Apja egy hideg sörrel a kezében letelepedett a konyhaasztal mellé, elgondolkozva bámulta a kockás terítőt, majd ingerülten rácsapott.

       -A fene egye meg, egyszer akartam megmutatni a nagymellényű kisfiamnak, milyen az igazi élet. Gondoltam, a szokott úri modorával majd kap párat a pofájára, aztán visszavesz a nagy arcából. Meg én se bunyóztam egy jót, már vagy húsz éve! Hát nem még ott is havert találok, ahol nincs is!

 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet