Bányai D.Ilona írói honlapja

  Fűben, fában…

Annus nem tudta mi ébresztette fel. Kalimpáló szívvel, tágra nyílt szemekkel bámult a sötétségbe.

Bár lassan elhagyta a gyerekkort, és eladó lánynak számított, a vékonyka szőke teremtés nem nőtt nagyobbra tizenkét éves öccsénél, ráadásul még a hátával sem volt minden rendben. Ferde gerinccel született, nem tudott úgy dolgozni, mint a magakorú lányok. A mezőn is csak vízhordónak használhatták, mert a nehéz munkát nem bírta. Gyakran magán érezte édesapja aggódó tekintetét, és tudta, szülei sokszor tanakodnak rajta, hogy mi lesz vele. A paraszti munka erős, szívós embernek való, és minden házasodni vágyó legény a jó formájú, széles csípőjű, munkabíró hajadonokat nézegette. Olyat, aki majd sok egészséges gyerekkel szaporítja a családot.

Annust nemigen kerülgették a fiúk. A vele egykorú bakfisok kapálás közben, vagy a delelőn már össze-összebújtak, kacarászva sugdolóztak, de ezekből Ancsa kimaradt. A fiúk is kiszemelték már azt a hajadont, akivel vasárnap templom után, vagy a fonóban pár szót váltottak, aztán ha összetalált a páros, minden ment a maga útján. A kicsike faluban mindenki ismerte a másikat, minden lány dicsekedett vele, milyen kelengyéje van, mit visz a vőlegény házába. Minden udvarló tudta hol látják szívesen és melyik lányos háznál nem kívánatos a személye. Annáék házába nem jött egy kérő se, és szegény kislány sokszor elgondolkozott, mi végre teremtette őt a Magasságos, ha őrá nincs szüksége senkinek.

Göréék a falu szélén laktak, alig kőhajításra az erdőtől. A kicsi, zsúpfedeles viskó alig látszott ki a körülötte bólogató öreg fák közül. Nem volt ez éppen baj abban az időben, amikor az úton járókról nem lehetett tudni, jó vagy rossz szándékkal közelednek-e. Sok szökött jobbágy, kóborló katona, meg ki tudja, miféle szerzet járta az világot. Jobban járt a szegény ember, ha észre se vették. A kerítést csak tüskés bokrokból, ágakból fonták, hogy az egy sovány malacka, meg a pár tyúk ne kóboroljon el. Az erdő hasznos szomszéd volt, és nem csak akkor, ha valami veszedelem fenyegetett. Aszályos években, amikor a poros földeken nem termett annyi, hogy a szentéletű püspök úrnak járó rész után a szegény földtúrónak is maradjon, az erdő segített. Gombát adott és gyümölcsöket, sőt ínséges időben bizony még a makkot sem csak a malackának gyűjtötték a környék szegényei. Kínált az erdő húst is, de ugyan ki mert volna ujjat húzni a püspök úrral, minden környékbeli földek urával! Még jó, ha csak deresre húzták a kisebb vadorzáson kapott szerencsétlent, mert gyakran megesett, hogy a nép okulására megcsonkították a tolvajt. Ahogy a nagyúr kedve tartotta. Az ilyen, csonka kezű, megbélyegzett szerencsétlen aztán nem talált nyugodalmat a világban. Sehol se tűrték meg, még a templom előtti koldusok is elmarták maguk közül. Persze azért mindig akadt egy-egy nyomorult, aki nem bírta nézni a gyermekei éhezését.

Annus, az első riadalma után kicsit megnyugodott, mert nem látott-hallott semmi rémisztőt a sötétben. Felkelt a dikójáról, magára kanyarította a kopottas kendőjét, és lábujjhegyen kióvakodott a pitvarba. Kinézett az udvarra, amelyet szinte nappali világosságba borított a telihold fénye, furcsa ábrákat rajzolva az árnyékokból. Éppen visszaindulni készült, amikor valami szokatlan hang ütötte meg a fülét; fojtott nyöszörgésnek hallotta. Első ijedelmében már mozdult, hogy visszafusson a házba, de győzött a kíváncsisága, és inkább óvatosan kisettenkedett az udvarra.

A tüskesövény mellet sötét árnyék gubbasztott. Első ránézésre valami nagy kutyának nézte, de az újabb jajszó rádöbbentette, ember az, aki összegörnyedve áll az út szélén.

Lélekszakadva rohant vissza a házba – - Édesanyám! Édesapám! Ébredjenek! Valakit láttam odakünn!

Az öreg Göre, fektéből felugorva, először az ajtózugba támasztott furkósbotot kapta marokra – anélkül éjnek idején okos ember nem teszi ki a lábát a házból –, aztán szaladt ki a lánya után. Felesége szűzmáriázva igyekezett a nyomukba. A nagy lármára felébredt Annus kisöccse, Barna is, és azon pendelyesen futott a többiek után, hiszen nála nélkül nem történhet semmi!

Az út szélén rongyos asszonyt találtak. A holdfényben is jól látszott, hogy teste és ruhája merő vér. Lába alatt lassan vértócsa gyűlt össze. Közelebb érve a karjával takargatott, domborodó hasát is észrevették, az asszony mindenórás állapotos volt. Annus és az anyja betámogatták a szerencsétlent a házba, amíg apja és Barna körbejártak a ház körül, megnézni, minden más rendben van-e.

Mire az apja visszatért a házba, a nők már lefektették az idegent a konyhaasztalra, megbontották a rongyos ruháit. Barnát vízért ugrasztották a kútra, és elkezdték lemosni az asszonyt. Annus anyja, Pille körbetapogatta a hatalmas hasat, és érezte, bármikor megkezdődhet a szülés. Maga is öt gyereket hozott a világra, akikből ugyan három nem élte meg az első évét, de ez nem számított ritkaságnak ekkortájt. Rosszat sejtett, gyanította, hogy valami nincs rendben. A gyermek nem fog simán a világra jönni, sürgős segítségre van szükség A szerencsétlen ájultan feküdt, és a vér csak folyt…

Pille gondolkodott. Az urát nem küldheti el, bárki rossz szándékú ember járhat még erre. Nincs más hátra, valamelyik gyereket kell a javasasszonyért szalajtani. Mindenki tudta, hol lakik, közel az erdő széléhez, nagy tisztáson egy félig földbe vájt kunyhóban. Nemigen járt arra senki, ha nem volt muszáj. Ha szamócázás közben, vagy gombaszedéskor az útjába került valamelyik falubelinek, széles ívben kikerülték. A fiatal lányok lehajtott fejjel iszkoltak az útjából, nehogy szemmel verje őket. Most mégis, ha meg akarják menteni az asszony és a gyerek életét, nem tehetnek mást, el kell hívni a tudós asszonyt. Úgy gondolta, bátorságosabb, ha ketten mennek, hát aggódva, de elküldte a gyerekeit a gyógyítóért.

Anna reszkető lábakkal indult, Barna, tizenkét éve minden büszkeségével kihúzta magát, úgy sietett utána. Szerencséjükre az erdő szélén, ritkásabb fás-bokros területen kellett csak átvágniuk, és már látszott a viskó. Ajtaján a tűz halvány fénye szűrődött ki. Hogy bátorságot öntsön magába, Barna messziről kiabált – - Bogár néne! Bogár néne! Segítség kéne!

Az ajtó elsötétedett, és a javasasszony kilépett a ház elé. A telihold fénye formátlan árnyékot rajzolt fűre, felnagyítva a torz, púpos alakot. Lassan megindult feléjük. – Ki van ott? Te vagy, Annus? Mi a baj? Ki beteg nálatok? – A lányka torka összeszorult, alig tudott megszólalni rémületében. – Csak mi vagyunk. Édesanyánk küldött, mert az úton találtunk egy állapotos asszonyt, de mindjárt meghal!

A füvek tudója visszafordult a kunyhóba, zörgött, matatott pár percig, aztán útra készen kijött. Vállán cipelte a gyógyfüvekkel, kenetekkel, meg még ki tudja mi mindennel megpakolt ócska tarisznyáját. Végignézett a két riadt gyereken – ki tudja, honnan, mindenkit ismert a faluban, pedig ritkán járt arrafelé –, és minden további szószaporítás nélkül, meglepő fürgeséggel indult meg a falu felé. A testvérek se szóltak, örültek, hogy ilyen egyszerűen letudták a félelmetes feladatot.

Az erdőből kiérve a legényke előreszaladt. Mire nővéréék hazaértek, már a kapuban várta őket Pille asszony. Tisztelettel köszöntötte a javasasszonyt, hiszen ha megharagszik, ki tudja, micsoda bűbájt bocsájtana rájuk.

Bogár néne, ahogy belépett a konyhába, azonnal a beteghez sietett. Megtapogatta a hasát, aztán a kezét a homlokára simítva, mormogva körbejárta az asztalt. Forró vizet kért, közben belekotort a tarisznyájába. Barna tátott szájjal bámulta, mit csinál a néne, de csak addig, míg anyja ki nem küldte, ne legyen láb alatt. A férfiak letelepedtek az udvaron, és onnan füleltek a kiszűrődő zajokra.

Annus is elkerekedett szemmel nézte a vajákost, amint kis bőr zsákocskákat szedegetett elő a batyujából, és egy bögrébe rakogatott a tartalmukból. Egyikből csipet port, másikból összemorzsolt száraz leveleket vegyített bele. Forró vízzel felengedte, miközben érthetetlen szavakat dünnyögött. A keverékkel először bedörzsölte az ájult nő homlokát, aztán belemártott ujjaival a kunyhó négy sarka felé hintette a gyógyitalt, majd megpróbálta megitatni a beteggel a maradékot, de hiába, nem tudta magához téríteni.

– Gyere ide, te lyány, inkább segíts, ne bámészkodj! – mordult rá Annusra, aki a kendőjét is leejtette nagy igyekezetében, hogy szót fogadjon a gyógyítónak.

Kezébe vette a gyógyszeres csuprot, és ahogy az öregasszony mutatta, egy átitatott ronggyal dörzsölgetni kezdte a beteg homlokát, aztán a mellkasát, figyelve, lát-e rajta változást. Ezalatt a két idősebb nő lehúzta szegényről a rongyokat. Bogár néne feszült figyelemmel tapogatta a hasát, aztán reményvesztetten megrázta a fejét. – Nem mozog a gyermek, nem sok jót látok! Az anyja meg sok vért veszített – reménytelenül legyintett. Beletúrt feneketlen tarisznyájába, újabb zacskót húzott elő, valami port szórt egy kanálba, mézet cseppentett rá, és beleerőltette az eszméletlen nő szájába, de ennek sem látszott semmi hatása. A javasasszony újabb és újabb szerekkel próbálkozott, de sorra kudarcot vallott.

Anna rémülten nézett anyjára – Az nem lehet! Nem halhat meg! Csináljunk még valamit! – a sírástól hebegve ismételgette, – Nem lehet, nem lehet! 

A teljes novella elolvasható a Sár, vér, levendula antológiában