Bányai D.Ilona írói honlapja

 

 

Az öreg  (részlet)              

Az elbeszélés megjelent a Holló évszázada (Histórium Kiadó) c. antológiában .                            

 

   Zajta feljebb húzta magán a medvebőr takarót. Ilyen éjszakákon, mint ez is, mindig úgy érezte, hogy fázik, akárhány bundát is rakott magára. Mintha a hadaknál eltöltött húsz év minden hidege összegyűlne, és most kínozná meg. A régi sebhelyei is sajogtak, de még jobban a lelke. A magánytól fázott. Az ürességtől, amit a szívében hordozott. Szülei rég meghaltak, lassan már az arcuk is kikopott az emlékei közül, testvére sosem született. Amíg a csatatereket járta, a bajtársai voltak a családja, de amióta felhagyott a háborúzással, magára maradt. Napközben még jó volt, lefoglalták a napi gondok, a birtok irányítása. De a hosszú téli estéken, amikor a ház népe már nyugovóra tért, a szoba sötét sarkaiból csak a magány tekintett le rá. Éjszakákon át feküdt ébren az ágyában, és azon gondolkodott, mi értelme az egésznek? Mit hagy maga után, ha elmegy? Kinek hiányozna? Az ilyen gondolatoktól átjárta a hideg, egész testében reszketett. Igaz, így hajnal felé már tényleg kihűlt a szoba is. Pedig az öreg harcos háza a legnagyobb és legjobban megépített épület volt a környéken. Itt kőpillérek tartották a tetőt, közöttük vetett vályogtéglával berakva, meg is csodálták a falusiak, amikor építették. Akkor tért vissza a török elleni harcokból, jó húsz évet hadakozott a Hunyadiak seregében. Teste tele sebhelyekkel, a legnagyobbat, a vállára, még János vajda mellett, Nándorfehérvárnál szerezte, a fél fülét meg Szabács bevételénél veszítette el. Régi hegek őrizték a nagy csaták emlékét, a legutolsókat már Jankó vajda kisebbik fiának, az ifjú Mátyásnak a szolgálatában kapta. Harci érdemeit jutalmazta a király egy kisebb birtokkal, ahol öreg korára megpihenhet. Még nem volt vén, negyven éves múlt, és szíjas, kemény izmaival még mindig a legerősebb férfiak közé számított a környéken. Többet bírt még a kiserdei molnárnál is, pedig az, ha némely ünnepnapkor kicsit többet vett be a hegy levéből, csak úgy virtusból, vállán két zsák liszttel szokott legényest járni.

 

Most, amikor éjnek évadján valami felriasztotta, először csak az ágyában fekve hallgatózott, tűnődött, mitől is ébredhetett fel, de semmi különöset nem hallott. Felkelt, dobott pár darab fát a hunyorgó parázsra, alaposan megpiszkálta, míg újra fellobbant egy kis lángocska. Aztán csak ült a tűz mellett, és fülelt. Távolról farkasok üvöltését hozta a szél, valahol egy rosszul rögzített fagerenda nyikorgása hallatszott, minden olyannak tűnt, mint máskor. És mégis; éjszakai őrségeken élesedett füle, sok-sok csatában edződött érzékei, minden porcikája veszélyt jelzett. Oktalan lett volna, ha nem figyel nyomasztó előérzetére, sokszor múlt ezen az élete. Felkapta a kardját, csak úgy, a csupasz lábára felrántotta a csizmáját, és kilépett az udvarra. A ház a falu felvégén túl, egy kis emelkedőn állt, erős cölöpkerítéssel körbevéve. Értő szem rögtön látta, hogy hadviselt ember a gazda. A kerítés védelmet nyújtott, nemcsak a télen a hegyekből lemerészkedő éhes csikaszok ellen, de ellenállt a mindenfelé sűrűn portyázó csavargó bandáknak, sőt még a kisebb katonai csapatoknak is, amilyenek egyre gyakrabban be-betörtek a védtelen falvakba. A bekerített részben néhány vert falú épület lapult. A házi cselédek laktak itt, családostól, köztük néhány, veszély esetén fegyverre fogható férfi. Szükséges elővigyázatosság ezekben a zavaros időkben.

 

A völgyben megbúvó falu girbegurba utcácskáiban csendben aludtak a viskók, csak a szél dudorászott az udvarokban, lustán hordva a havat egyik akadálytól a másikig. A falu végén, a fatornyos templom közelében valami mozgás látszott. Felvonyított egy kutya, aztán már ugatott mind, végig az udvarokban. Zajta szemét erőltetve próbálta kivenni az összemosódott alakok körvonalaiból, hogy ki és mit csinál ilyenkor ott. – Nem isten hírével jár, aki ilyenkor kint kódorog! – gondolta. Csak annyira fordult vissza a házba, hogy magára kanyarítsa a bundáját, aztán fürge léptekkel indult hátra, a cselédszállások felé. Pár perc múlva tucatnyi megtermett férfi került elő, néma csendben széledtek szét a kerítés mentén, láthatóan mind tudták, mi a dolguk. Elfoglalták a falon kialakított őrhelyeiket és várták, mi fog történni. Nem látszott rajtuk félelem, csak feszült figyelem. Hatalmas bunkósbotokat szorongattak, de volt, aki majd embernyi méretű íjat, vagy éppen élesre köszörült fejszét hozott.

 

Az alvég felől kiabálás hallatszott, fények gyulladtak, felébredt a falu. Lovasok vágtattak végig a házak között, hujjogatva, karddal, lándzsával hadonászva. Szedett-vedett népnek látszottak, ahány, annyiféle fegyverrel felszerelkezve. Részeg röhögésük felhallatszott az udvarházig. Az álmukból felriadt parasztok mezítláb, alsóruhában, félig felöltözötten próbáltak meg szembeszállni a támadókkal, de a lovon ülő fegyveresekkel szemben nem sok esélyük volt. Az elől vágtató, medvetermetű lovas fáklyájával felgyújtotta egy viskó zsúptetejét, percek alatt lángolt az egész utca. Amikor a csapat elért a falu innenső végéig, ahol a magas kerítéssel megerősített ház felé kanyarodott az út, megtorpantak, összedugták a fejüket, aztán láthatóan elriadva a várható ellenállástól, visszafordultak a házak felé. Néhány nyílvesszőt még utánuk küldtek az udvarházból, de nem üldözték a többszörös túlerőben lévő haramiákat.

 

…

 

 

 

Kató azt álmodta, hogy egy mezőn sétál. Nagy-nagy, füves, néptelen síkságon. Lába alatt tarka virágszőnyeg, a nap ragyog, valahol egy pacsirta dalol, és a simogató szellő százféle virág illatát hozza. Felemeli a karjait, mintha magához ölelné az egész világot és csak nevet, aztán a nevetésének visszhangja támad, és már nincs egyedül: előtte a fűben egy férfi hasal. Könyökére támaszkodva, göndör fürtjeit borzolja a szél, kacag, és ettől a nap még szebben süt, a világ még varázslatosabb. Szeretne közelebb menni, megnézni jobban, a szemébe tekinteni, hiszen úgy érzi, ismeri, rá várt egész eddigi életében, de a lába nem mozdul, a madárdal is elhallgatott, és már nem szellő lengedezik, ez már szél, ami egyre erősödik. Kétségbeesetten nyújtja a karját, belekapaszkodna a látomásba, de a fuvallat viharrá nő, ezer láthatatlan kézzel cibálja a ruháját, a haját, hirtelen felkapja, és csak repül a széllel, és már a nap sem süt, sötét van és hideg. Hirtelen meghallja az édesanyja hangját, őt szólítja, a nevét kiáltja, aztán csak zuhan a sűrű homályban…

 

Kinyitja a szemét, a sötétség ugyanaz. Formátlan, torz árnyak riogatják mindenfelől, mielőtt teljesen ráébredne a világra. A magas ember-árnyék az édesapja kabátja az ajtófélfára akasztva, a rémítő kutyaforma a sarokban a rokka, és ott szemben a szülei üres ágya. Üres… hiszen még éjszaka van! Felül az ágyban, figyel, hallgatódzik… a pici ablak fatáblája mellett halvány fény villog, aztán megkondul a harang. Harang? Éjszaka?

 

Kiugrott az ágyból, amelyben két kishúga még nyugodtan aludt, és rémülten az ajtóhoz rohant. Az udvaron majdnem nappali világosság volt. Az alvég felől kiabálás hallatszott, éles sikoltozás keveredett részeg röhögéssel, és égésszagot hozott a szél. Kató meglátta édesanyját, amint egy rongyos bekecsű férfivel huzakodik, aki az egyik hóna alatt fogja az egyetlen gúnárjukat. A rabló aztán csak úgy, fél kézzel olyat taszít az asszonyon, hogy az nekiesik a kerítésnek, és a hitvány ágfonatot szétszakítva lezuhan a földre. Apja fut az istálló felé, de a félúton széttárt karral elesik, ahogy az utca felől egy másik idegen eldobott baltája fejen találja. A lány bénultan állt, a rémülettől földbegyökerezett lábbal, amíg a ház mögül elősettenkedő harmadik férfi a puszta öklével az ájulásba nem taszította.

 

…

 

 

 

Nem telt bele fél óra, és amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen el is tűntek a fosztogatók. Üszkös romokat, halottakat és kétségbeesést hagytak maguk után. Minden egyes égő ház egy tönkretett család élete. Minden portán zokogó asszonyok és elkeseredett férfiak próbálják menteni a menthetőt. Az egyik udvarban, a lángoló istállóban riadt marha bőg, hangjában szinte emberi fájdalom, gazdája hiába próbál az izzó épületbe bejutni, a lángok elnyelnek mindent. Lassan a haldokló állat is elcsendesedik, csak a tűz ropogása és jajveszékelés hallatszik mindenfelől. Az utca szélén riadt gyerekcsapat remeg. Összebújtak, mint a rémült birkák, egymás közelségében keresve menedéket. A falu túlsó vége felől kétségbeesett anya fut, gyermeke nevét sikoltja, aztán amikor a megszeppent kis nyájban felismeri, úgy szorítja magához, olyan erővel, hogy a kicsi sírni kezd. Anyja is sír és nevet egyszerre, és egy pillanatra sem hajlandó elengedni megtalált kincsét.

 

A templom előtti téren a falu eleje gyülekezik, a bíró, a pap és a legöregebb gazdák. Körbenéznek, igyekszenek számba venni a veszteségeket. Szavukra az eddig bénultan álló emberek is megmozdulnak végre. Összegyűjtik és sorban lefektetik a halottakat a templom elé. Olyan sokan mentek el örökre, hogy odabent el sem férnének. A sebesülteket is összeszedik, néhány idősebb asszony megpróbálja – ahogy tudja –, ellátni a sebeiket. Legtöbbjüket megszúrták, de sok az ütéstől származó sérülés is. A bíró az egyik fürgelábú fiatal legénykét a javasasszonyért szalasztja a szomszéd falu határába, és reménykednek, hogy nem érkezik túl későn a segítség.

 

A rablók nem csak rombolni jöttek, vitték, amit elértek. Elhajtottak néhány sovány tehenet, összeszedtek sok baromfit, és foglyul ejtették az összes lányt és fiatalabb asszonyt, aki nem tudott hirtelenjében elrejtőzni előlük. A családok siratták az elveszetteket, a kétségbeesett anyák jajgatása felhallatszott a dombtetőn állókhoz is.

 

A sápadt, hajnali napfény siralmas képet mutatott: a máskor életteli falu romokban hevert, csak füstölgő zsarátnokai parázslottak itt-ott. Elcsendesedtek a siratók, a halál csendje ülte meg a romokat. A reményüket vesztett emberek céltalanul tébláboltak a romok között, mások használható dolgok után kutattak a hamuban. Szegény embernek értékes a véletlenségből épen maradt bögre is. Feltúrták az alig kihunyt parazsat, hátha megtalálják benne az elveszett otthont…

 

A csodaképpen sértetlenül maradt fatemplom előtt ledobott rongycsomókként hevertek a holttestek. A kíméletlen napfényben nyomorult látványt nyújtottak a halottak: egyiknek egy kopott kendő, másiknak csak egy ócska zsákdarab jutott szemfedőnek. Mellettük kuporogtak vagy térdeltek a hozzátartozóik. Üres tekintetű férfiak, vörösre sírt szemű, elcsigázott asszonyok, megszeppent gyerekek őrizték az eltávozottakat. Volt, aki imádkozott, mások csak reményvesztetten bámultak maguk elé. Közöttük járt a pap, hogy megadja a végső szentségeket. A kis templom pásztora olyan volt, mint a nyája: sovány, szívós, kemény szavú és kérges kezű, aki a hétköznapokon maga is megfogta az eke szarvát. Egy környékbeli kisnemes hetedik fiaként jól ismerte a paraszti életet. Látott már ehhez fogható reggelt is. Sokat. Szinte hetente támadt újabb és újabb ellenség. Hol török martalócok, hol állataikat vesztett pásztorok csapata, hol meg valamelyik környékbeli rabló szedett-vedett hordája rontott rá a védtelen népre. Rettegésben éltek a falvak lakói, beletörődtek, belekeseredtek a szüntelen félelembe.

 

Zajta, legényei kíséretében akkor ért a templomhoz, amikor a kopott csuhás pap befejezte az egyszerű gyászszertartást. A falusiak félrehúzódtak a gyászolókat kerülgető lovastól, de az emberek szemébe reménykedő csillogás költözött. Bíztak a sokat látott, világot járt katonában, számukra ő volt az Uraság. Igaz, a falu a fehérvári püspök uradalmához tartozott, de az itt élők nem sokat tudtak a gazdájukról. Számukra csak egy távoli, mesebeli alakot jelentett, mint a mondabeli sárkány. Ha nem jönnek évente többször is az adószedői, talán nem is hinnék, hogy létezik.

 

Zajta úr viszont itt volt. A falu vezetői, a pap, a bíró és a vének tudták: nagy szerencse érte őket, hogy a király pont itt, mellettük adományozott birtokot régi, hű vitézének. Zajta elfoglalta az adománybirtokot, bár a földek nagy része puszta homokbuckákból állt, néhol csenevész erdőcskékkel tarkítva, a hozzá tartozó két faluból meg rég kihalt az utolsó jobbágy is, de ezen kívül semmit és senkit nem mondhatott magáénak ezen a világon. Itt élt hát, úgy vagy majdnem úgy, mint a parasztok. Ahogy lehetett. Felépítette a maga kicsi birodalmát, itt a püspöki uradalom határán, az egyetlen környékbeli dombon, és azóta itt lakott. Se nem a faluban, se nem az erdőben, se ide, se oda nem tartozva. Úrnak nevezték, de ha kellett, ő maga is megfogta a munka végét, hiszen ilyen kis gazdaságban minden dolgos kéz számít. Paraszti munkát is végzett, ha az kellett, de jó gazdaként ő irányította az dolgokat, és gondoskodott az övéiről. Valahogy magáénak érezte még a falubeli emberek gondjait is, habár tudta, hogy kívülálló marad, míg él.

 

Bár az utóbbi időben mintha valami megváltozott volna. Még mindig egyedül élt, de amióta tavaly pünkösdkor meglátta a templom után azt a szőke lányt, egyre többször megfordult a fejében, hogy mi lenne ha…

 

„ Hiszen épphogy negyven múltam, annyira még nem vagyok öreg. Megnősülhetnék, nekem is lenne családom, fiaim, akiket megtaníthatnék a hadi mesterségre, lányaim, akik megédesítenék öreg napjaimat. Aztán, ha felcseperednek, a fiúk elmehetnének a Mátyás urunk seregébe, vitézséget tanulni, tán még ki is kerekítenék egy-két faluval a birtokot. A lányok meg férjhez mennének, persze, csak ha valami tisztességes ember kérné meg őket, olyan, aki meg is becsüli a jó asszonyt. Később aztán jöhetnének az unokák…”

 

Olyan sokszor ábrándozott róla, hogy már a gyermekek nevét is eltervezte magában. Csak még arra nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy megkérdezze a menyasszonynak valót a hajlandóságáról.

 

„Mit gondolhat vajon egy ilyen virágszál rólam? A leányok ifjakra vágynak, táncolni, mulatságba járni. Lehet, hogy már van is választottja, akinek elígérkezett. Mit adhatok én, a kis vagyonkámon kívül? Sohasem forgolódtam nők között, csak a harctereket jártam. A fegyverekkel tudok bánni, a szavakkal nem. Nem tanultam szépeket mondani, udvarolni. Mivel lehet kedvében járni egy asszonynak? És az szülei? Lehet, hogy az apja fiatalabb, mint én. Hogy szólítanám, apámuramnak? Na meg az anyja is, korban inkább hozzám illő, mint a leánya, elfogadna-e vejének? Mit szólna a falu, az emberek?”

 

A bátor harcos, aki százszor szemébe nevetett a halálnak, a lánykéréstől az utolsó percben mindig visszariadt. Néha biztatgatta magát, hogy egy szegény ember gyerekének nagy tisztesség, ha úrféle kéri feleségül, máskor meg azon kesergett magában, hogy is képzelheti, hogy a falu legszebb hajadonja szívesen kötné az életét egy ilyen esetlen, mogorva vénséghez. Hozzámenne, persze, de mire jó az, ha nem szívéből jön az érzés? Szerető társra vágyott, nem kényszeredett, szomorú asszonyra.

 

„Tudna-e egy ilyen szép, fiatal teremtés szeretni engem? Vagyok olyan erős, mint bármelyik környékbeli legény, de mégis…”A vége mindig csak az lett, hogy megint elodázta a döntést.

 

Most is, ahogy végigpillantott a templom előtt állókon, a szeme azt a lányt kereste, azt az érett kalász színű hajfonatot, de sehol se látta. Az anyja, a kerékgyártó felesége ott térdelt a halottak mellett, férje testét az asszony nagykendőjével takarták le, úgy, hogy csak az ócska bocskora látszott ki alóla. Két kisebb gyerekét magához ölelve zokogott, de a sudár lányalakot sehol sem látta…

 

Zajta megvárta, amíg a szertartás befejeződött, és az utolsó halottat is beszentelte a pap, majd amikor megindultak az emberek a temető felé, odaintette magához a bírót. Az öreg Csopa tiszteletteljes főhajtással közeledett az úrhoz.

 

– Mi kár esett, bátyám? – kérdezte a lovag.

 

– Nyolc lélek megholt, nyugodjanak békében! Van még tizenegy sebesült, közülük két legény nemigen éri meg az estét. Elküldettem a füves Annusért, a lábodi erdőbe, ő talán még segíthet rajtuk, ha időben ideér – a máskor szűkszavú öregemberből most áradt a szó, mintha azzal, hogy beszél, életben tarthatná a halni készülőket.

 

– Aztán elvittek még három tehenet, némi aprójószágot, meg még – az öregember gyulladt szeméből kicsordult a könny –elvitték Julika leányomat – csuklott el a bíró hangja –, meg két másik hajadont. Nem találunk két menyecskét sem, akik a szélső házban laktak. Nemrégiben jöttek ide férjhez, még a nevüket se tudjuk, de mindkettejük párja sebesülten fekszik. Adja a Magasságos, hogy még életben legyenek a szegény teremtések! Bár ki tudja, nem jobb-e nékik, ha a Mi Urunk angyalai közé kerülnek, mint hogy a rablók üzekedjék halálra őket – és mondta, sorolta a veszteségeket. Zajta már érezte, mielőtt az öreg megmondta, hogy azt a szőke lányt is elvitték.

 

– Hát a rablók? Milyenfélék voltak? – folytatta a faggatózást – belőlük egy se maradt itt?

 

– Dehogyisnem, uram, azért egy latornak mink is vérét vettük, egy meg, részegségében a tető helyett felgyújtotta a saját ruháját, oszt’ megégett. Meg is sebesítettünk kettőt, de azok elmenekültek! Amúgy, akadt ezek között mindenfajta, törökféle is, szőrbundás is, azt meg a Szent Szűz tudja, hogy milyen nyelven beszéltek. – A bíró lemondóan legyintett – Tudja a Magasságos, hogy kifélék ácsingóznak még a mi szegénységünkre is!

 

Zajta pár pillanatnyi töprengés után döntött: – Utánuk megyünk, és levágjuk a gazokat! Megelégeltem már a falu fosztogatását, a lányokat sem hagyhatom szörnyű sorsukra, no meg a jószágra is szükségük van bátyáméknak, ha nem akarnak éhkoppot nyelni! – Máskor egykedvű arca eltorzult a dühtől. – Nem átallnak a szemem láttára fosztogatni ezek a mocskok! Hát majd megtanulják… de induljunk hamar, beszélgetni lesz még idő utána is!

 

 

 

*

 

 

 

Piros felriadt. Először nem is tudta, hol van, mi történt vele, aztán egy pillanat alatt eszébe jutott minden. Szemét szorosan összeszorítva feküdt, mintha abban reménykedne, hogy ha nem látja, nem is igaz az egész szörnyűség. Mindjárt szólít édesanyám, hogy a hasamra süt a nap, édesapám már a műhelyben kopácsol… Édesapám! Rémülten ugrott fel, amikor lecsukott szemei előtt felvillant a kép: apja fájdalomtól eltorzult arccal áll, mindkét kezével szorítja a torkából kiálló nyílvesszőt, akárha ki akarná húzni… édesanyja, amint rémülten sikoltva rohan felé… a háta mögött lódobogás, aztán a sötétség…

Felugrott volna, de visszazuhant, összekötözött lábaival, hátra csavart kezével alig tudott megmozdulni. Körbenézett. Valami barlangban lehetett, a közelben több sötét alakot látott, ki ült, ki – hozzá hasonlóan – a hideg földön hevert. Erőltette a szemét, hogy az egyetlen, sziklarepedésbe dugott fáklya halvány fényénél lássa, kik vannak körülötte, de nem sokat tudott kivenni belőlük. Suttogást hallott, de nem értette a szavakat. .