Bányai D.Ilona írói honlapja

 Várakozás

– Kérem, számoljon hangosan!

– Egy, kettő, három…

– Csak nyugodtan!

A hang elúszott a fejem felett.

*

Körülnézek. Halványzöld műanyag székek, két sorba egymáshoz rögzítve – szokásos várószoba. Fekete-fehér sakktáblamintás kőpadló, homályos üvegablakok, zöldre festett állófogas. A sarokban kókadt fikusz lógatja a leveleit, szinte hallom, ahogy jajgat egy kis víz után, na, meg le is porolhatná valaki, alig kap levegőt a portól. „Hülye vagy, lányom, a növények széndioxidot lélegeznek, biológiából egyes! Leülhetsz!” De már ülök. Nem tudom, mióta, talán már az örökkévalóság kezdetétől…

Ülök, várok, bámulom a többieket. Mióta az eszemet tudom, mindig ezzel szórakozom várakozás közben; megpróbálom kitalálni, hogy ki kicsoda, honnan jöhetett, és mért olyan, amilyen. Például, ott szemben, a másik sor közepén az az elegáns kis öregasszony. Barna dzsörzé kosztüm, selyemblúz, ősz hajának minden szála pontosan a helyén. Térdeit összeszorítva feszeng a kényelmetlen ülőke szélén, úgy, ahogy talán a valamikori nevelőnője oktatta. Fekete lakkridikülje az ölében, cérnakesztyűs kezével görcsösen szorongatja a csatjánál. A táska füle a csuklójára akasztva, merthát mit lehessen tudni, ebben a mai világban! Még itt, az emberek között se lehet biztonságban senki. Egyértelmű: nyugdíjas tanárnő, hajadon vagy már nagyon régen özvegy. A szeme, mint a szobába tévedt madárka: riadtan röpköd fel és le, jobbra és balra. A szája némán szavakat formál. Talán imádkozik?

Mellette fiatal pár. Egymás kezébe kapaszkodnak, a lány keze szinte belefehéredik a szorításba, a fiú másik karjával óvón öleli át a vállát. Hiába, első pillantásra lerí róluk, nemigen illenek össze. A fiú széles vállú, izmos. Kezén, a körmei alatt beleivódott olajnyomok. Látszik, hogy súrolta, a kézfején a bőr ki is dörzsölődött, kipirosodott, mégsem tudta tisztára sikálni. Szerelő lehet vagy lakatos, mindenképpen kétkezi munkás. Sörtére vágott szalmaszín haja széles, szeplős arcot keretez. Nyílt arc, egyszerű, őszinte tekintet. Rá merném bízni az egész vagyonomat. „Hja, jópofa vagy! Vagyonod? Ha volna…” A lány? Hát az egész másféle. Kreol bőrű, fekete szemű, kicsi, kecses, mint egy kerámia szobrocska. A feje búbján divatosan felborzolt hajától a csíkosra lakkozott lábkörméig csupa elegancia és báj. Ezüstfényű festékkel árnyalt, hatalmas szemei riadtan bámulják a falat, aztán megint a fiúra néz, szinte elnyeli a tekintetével. Na, őrá nincs tippem. Leginkább áttetsző fátylakba burkolt háremhölgynek tudnám elképzelni, de ezért, valljuk be, ez nem nagyon valószínű… Pincérnő lehet vagy fodrász? Esetleg álruhás arab hercegnő? „Kicsit elszálltál, nem gondolod? Egyszerűen egy fiatal pár, akik ugyanúgy várnak, mint te!”

Jól van már! Már egy kicsit sem ábrándozhat az ember lánya?

Unatkozom. Megszemlélem a körmeimet. Nincs rajtuk semmi látnivaló. A kézfejemen nagy kék véraláfutás. Pfuj, de ronda! Inkább bámészkodok tovább. Elegáns, középkorú úriember a következő, olyan igazi menedzser típusú. Armani öltöny, selyeming, diszkrét mintájú nyakkendő, arany tűvel. A cipője árából megélhetne egy borsodi munkanélküli, családostól, legalább egy hónapig. A mellette lévő ülésen a táskája, na, az se filléres darab. A férfi láthatóan türelmetlen. Térdén átvetett lábát lóbálja, a szája mintha néma füttyre csücsörödne, lerakja a lábát, majd újra keresztbe teszi. Az óráját nézi – arany –, aztán a telefonját bűvöli… belepötyögtet valami nagyon fontosat… a füléhez tartja… megint pötyögtet… Az aprócska készülék hallgat. A csendben idehallatszik a másik sor végére most letelepedő, jól karbantartott, középkorú asszonyság méltatlankodó sipítása. Éppen azt közli a közönséggel – mármint velünk, egyszerű várakozókkal –, hogy mennyire fel van háborodva, mert várnia kell. Itt biztosan nem tudják, hogy ő kicsoda, és – pláne! – nem is sejtik, hogy ki az ő férje, és milyen nagy ember! Na, de majd ő megmutatja! Mindenki megemlegeti még, hogy nem voltak hozzá előzékenyebbek! És mondja, csak mondja, az egész gömbölyded teste beleremeg a jogos felháborodásba, amellyel a kiváltságait követeli. Csuklóján halkan csilingelnek a karkötők, ahogy szavait széles karmozdulatokkal kíséri. Mintha zenekart vezényelne. A vastagon lakkozott tejszínhab-szőke frizurája kibomlott, drága selyemruhája átizzadva feszül rajta. Gondosan kozmetikázott arca kivörösödve, jaj, csak meg ne üsse a guta! Egy ilyen fontos személyiséget! „Hiába gúnyolódsz, valld be, irigyled! Mindig, mindent megkapott, mindig, mindenütt kivételezett volt. Bezzeg te?”

Ezen elgondolkodom. Tényleg, én? Velem mi van? Én mikor fogok soron kívül kapni valamit, mint ez a nő? Mikor lesznek vagyont érő ruháim, ékszereim, kütyüim, mint annak az úrnak? Vénségemre lesz-e annyi büszkeségem, tartásom, mint az öreg hölgynek, és, jaj, szerettem-e úgy valaha, mint azok a fiatalok?

De nincs időm rágódni. A váró végében kinyílik az ajtó, és kilép az ügyintéző hölgy.

Fehér ruháját láthatatlan szellő lobogtatja, gyöngyházszín szárnyait kitárva hirdeti:

-           Mindenki menjen vissza! Ma az ügyfélfogadás szünetel. Az Úr fia, Jézus, megszületett!

*

-           Ébresztő, aranyoskám! Kész vagyunk. A műtét jól sikerült…