Bányai D.Ilona írói honlapja

Ők is ilyenek...

Ilon néni aznap is korán kelt. Megszokta már a nyolcvan év alatt, hogy neki pirkadatkor kezdődik a nap. Hideg vízben lemosakodott, ahogy máskor is, aztán nekilátott a mindennapi dolognak. Elsőnek megetette a kocát, aki jajgatva követelte már a reggelit, aztán a tyúkokat és a nyulakat is. Kis tejet löttyintett a cicák tányérjába, vizet vitt a kapunál tanyázó kutyának, és ezalatt már ki is reggeledett. Mialatt Pistát várta, bekapott pár falatot, kis tejet ivott rá; öreg gyomornak nem kell már sok étel.

Pista afféle mindenki cselédje volt. Mint a faluban sok más családnál, náluk is bánya bezárásával kezdődtek a bajok. Amíg volt munka, minden harmadikán fizetés, addig az itteni bányászfeleségek nem nagyon háborogtak, ha a műszak végén az emberük először a kocsmába tért be. Amikor aztán, kicsit vidámabban, vagy épp ellenkezőleg: harapós kedvvel jött haza, nem győzték körülugrálni, kiszolgálni. Az újmódi világban aztán minden megváltozott: a bánya bezárt, a segélyből pedig nem lehet minden nap kocsmázni. Pista azért megpróbálta; ki is telt a becsülete otthon hamar. Az asszony kipakolta a kapuba a ruháit, még jó, hogy egy régi cimborája, akitől megszökött a párja, befogadta a maga kis házacskájába, aztán éltek ketten, ahogy tudtak. Segélyosztáskor urasan, máskor meg alig-alig. Ilyenkor végigjárták a falut, megkeresték a magányos öregeket, és segítettek nekik a ház körül. Nem voltak válogatósak, elfogadtak fizetségképpen bármit: maradék ételt, felesleges ruhát, cipőt, kis cigarettára valót. Legjobban persze a folyékony fizetést szerették, ahol ilyet kaptak, oda szívesen mentek, ajánlkoztak is mindig. Egyik kedvencük Ilon néni volt, ő, és az ő híres 54 fokos szilvapálinkája  előnyt élvezett bárki mással szemben.

Most sem kellett hiába várnia, hamarosan jelezte a kutya, hogy megjött a segítség. Krumplit ültetni indultak a hegyre. A férfi vágta a felszántott földbe az fészek helyét, az öregasszony dobálta bele a vetőburgonyát, amire aztán vastag réteg föld került megint. Jól haladtak, szinte táncos ritmusban követték egymást a mozdulatok: vág-dob-betakar, újra meg újra… amikor a munka folyamatát megtörte egy ide nem illő hang: telefon csörgése. A mobiltelefont karácsonyra kapta a mama a környező városokban lakó gyerekeitől, akik megelégelték, hogy idős édesanyjukat nyáridőben soha nem tudták felhívni. Ilyenkor aztán szívdobogva várták az estét, hogy előkerül-e, nem érte-e baleset. Megelégelték a rettegést, hogy hátha ott fekszik magatehetetlenül valahol az egy holdnyi nagyságú kertben. Így aztán a mamó nyakába, zsinórra fűzve, felkerült a kis szürke készülék. Most a csöngetés hallatán leakasztotta, hogy lássa, ki hívja, aztán hosszas trécselésbe merült az legkisebb unokájával. Segítője közben, hogy ki ne essen a ritmusból, tovább haladt, és vágta sorban kapájával az ültető gödröket. A beszélgetés befejeztével a nénike, a telefont zsebre vágva, fürgén igyekezett a kapás után. Nehogy már szégyenbe maradjon, és lehagyja a munkában ez a cingár semmi kis emberke!

Magasan járt a Nap, mire végeztek az ültetéssel. Összeszedték az üres zsákot, kapát, még egy öl friss zöldet is szedtek a nyulaknak, és elindultak vissza a házhoz. Az udvarba beérve lepakoltak, és jött a legfontosabb: a fizetés. A napszámos ebédet kapott, dohányra valót, meg persze pálinkát. A demizsont megemelésekor vágott Ilon néne agyába a gondolat: hol a mobilja?  Gyanakvóan sandított Pistára, akiről tudta, hogy ha nem figyelnek rá, néha a kezéhez ragadhatnak holmik. Nem nagy dolgok, csak egy-két tojás, pár szem gyümölcs, ilyesmi. De ilyen nagy érték? Végül mégis úgy gondolta, hogy talán mégse tenne vele ilyet ez a fiú. Kikiabált neki a konyhából, ugyan, ballagjon már vissza a szántóra, nézze meg, nem esett-e le valahol a telefon.

Pista barátunk kelletlenül végigjárta a  pityókaföldet keresztben, hosszában, végül már  átlósan is, de nem  látta sehol az elveszett készüléket. Egyszer csak fura ciripelést hallott a talpa alól. A tíz körmével kezdte ásni a földet, amíg elő nem kerültek a krumplik, és a velük együtt elültetett mobiltelefon.

Pityu ugyan azóta is esküszik égre-földre, hogy senkinek nem mesélte el a történetet, mégis elterjedt a faluban: - Látjátok? Ilon néni olyan szorgos asszony, hogy még a telefonját is elültette!